Szép gép! Én is úgy vagyok vele, hogy annyira ronda, hogy az már szép!

Nekem az eddigi OttO-k közül ez tűnik a leginkább műanyagnak kézbe véve. A többi modelljük ettől jelentősen nehezebb, "diecastosabb" (de szép szó

).
De ne csak magáról a modellről essen szó, hanem az eredeti autóról is, megérdemli: Az A110-ből az Alpine készített pályaváltozatot is, ezek voltak az M63 és M64 típusok. Nem voltak igazán eredményesek, ezért egy új, csővázas, középmotoros, elsősorban hosszútávú pályaversenyzésre (Le Mans) alkalmas konstrukció fejlesztését tűzték ki célul. Ennek a projektnek lett az eredménye az A210. Fő szempontként az alacsony önsúlyt tartották, úgy gondolták, hogy az alacsony öntömeg, a középmotoros kialakítás, nagy tengelytáv, jó alaktényezőjű karosszéria megfelelő párosítás lesz az akkori motorválasztékukkal (nem gyártottak akkor még nagy köbcentis motorokat, ezért is határoztak a Colin Chapman-féle építési elv mellett). Az első A210 1965-ben készült el. 1966-ban indították Le Mans-ban, az abszolút 9. helyet szerezte meg vele egy magáncsapat (#46, Henri Grandsire / José Rosinski, Team Ecurie Savin-Calberson), a team másik autója (#44, Jacques Cheinisse / Roger Delageneste) a 11. helyen futott be. A gyári istálló sem szégyenkezhetett, a 45-ös rajtszámmal induló Guy Verrier / Robert Bouharde páros a 12., a 45-os rajtszámú Mauro Bianchi / Jean Vinatier páros a 13. pozíciót csípte el. A konstrukció sikerességét bizonyítja, hogy az abszolút 9., P1.3 kategória 1. helyet egy évvel később is sikerült megszereznie a modellnek (gyári Alpine csapat, #46, Henri Grandsire / José Rosinski), de a 10., 12. és 13. helyen is A210 futott be. Mindegyik gépet 1.3-as motor hajtotta (csak a viszonyítás végett: a '67-es győztes egy Ford GT 40 volt - 7.0 literes V8). 3 féle erőforrással szerelték az A210-t: 1.0, 1.3 és 1.5 lökettérfogatú variánsokkal. A legnagyobb hengerűrtartalmú változattal 1968-ben szintén a 9. helyen futottak be (#57, Team Ecurie Savin-Calberson, Alain LeGuellec / Alain Serpaggi). De ebben az évben már pályán volt az A210 utóda, az A220. Ezzel a gyári Alpine csapat a 8. pozíciót szerezte meg Le Mansban (#30, André de Cortanze / Jean Vinatier, 3.0 V6). Az utód lassan kiszorította az A210-t.
Az OttO Mobile által megformázott gép 1968-ban indult Le Mans-ban gyári csapat színeiben (#55, Jean-Pierre Nicolas / Jean-Claude Andruet). Motorja DOHC vezérlésű, 8 szelepes, sor 4-es, ám mindössze 1.0 liter lökettérfogatú volt. Az abszolút 14., a P1.3 kategória 2. helyét szerezték meg vele (a kategóriát egy gyári, 1.3 literes A210 nyerte - #52 Jean-Luc Thérier / Bernard Tramont).
Érdemes a motorjáról külön is megemlékezni: a keresztöblítéses, láncos DOHC vezérlés akkor még előremutató megoldásnak számított. Mai szemmel nézve furcsának tűnik a hosszú, ám kevés bütyökkel ellátott 2 vezérműtengely, az egybeöntött főcsapágyfedél stb. Érdekes szerkezet, érdemes rákeresni. De ami igazán döbbenetes, az ennek a motornak Gordini által módosított változata, igazi műszaki csemege mind a mai napig. A mester 16 szelepes változatot épített kugelfischeres mechanikus befecskendezéssel párosítva. Kitként szerették volna értékesíteni, le is gyártottak párat belőle, ám hirtelen abbahagyták a gyártását. Így egy pár alkatrészből rengeteg van, viszont teljes motorból talán csak 6 db. A kódja 807-g4. Ezzel a motorral került bele a történelemkönyvbe a 12-es Gordini mint a Renault első 16 szelepes motorral készült autója. 200 ló körül teljesített a befecsis változat, de volt karbis is belőle. Ha jól tudom, akkor a gyári múzeumban 2 ilyen motorjuk van egy R17-esben, és egy A110-esben.